Már alaposan benne vagyunk rémálmaim hónapjában, a sosem várt februárban.
Az első hét szódával elment, a sorsom viszont e hétre utolért, úgyhogy a borzalom járat idén sem kímél, bármennyire is próbálkozott a megtévesztéssel.
Nem gond.
Tavaly is túléltem és átkozott szökőév ide vagy oda, ez idén sem lesz másként.
A borzalmas hónap ellenére kétféle történelmi pillanat részesévé is váltam és ez által válhattok eme csodálatos pillanatok részeseivé ti is.
Első olvasatra csak szánalmas kis életem bizonyítékai lesznek, AZONBAN nekem naptárba beírandó, telefonba feljegyzendő események.
Elsőként majdnem sikerem rövid története: Kínkeserves, 6 órás, matektanulós merényletem 4% híján majdnem kifizetődött.
Ahhoz képest, hogy a 0%-ról vágtam bele a Trigonometriával való ismerkedésbe, az az 56% nem is annyira borzalmas, de természetesen a bennem lévő maximalizmus bökdös belülről, amiért csak ¾-et kaptam és nem 4-est.
Ugyanis nem, egyáltalán nem mindegy.
6 óra.
Ennek ellenére, azért bődületes, matek tanárt lábáról ledöntő pillanatokat okoztam a 2-esnél színvonalasabb témazárómmal.
Ennek örömére, szóljon az Oshikuru, ami már csak a matek tanár indulóként él a köztudatban mi felénk. Mármint, azok között, akik be vannak avatva.
A másik hűdenagydemégsem hír, hogy 2 és fél év után csak rászántam magam és elmentem fodrászhoz. A változás nem eget rengető, a rózsaszín pedig hétvégén ismét átveszi a szőke felett az uralmat… de legalább már nem vetekedik a hajam egy ősember loboncával. Ami azért sosem hátrány.
A héten jelentkeztem előrehozott angol érettségire. Nincs visszaút, már nem lehet meghátrálni. Áprilisban osztályozó (+különbözeti) vizsga, majd egy hónapra rá (?) érettségi.
A pro és kontra listám végeredménye szerint azért ez a helyes döntés, mert így jövőre már alapból -1 tantárggyal kell majd megszenvednem. Idén még mindig több dologra emlékszem hála a nyelviskolás terrornak, az angolul olvasott fanfiction-ok tömegének és folyamatos hétvégi ismétlésekkel, tesztmegoldásokkal és memoritermagolásokkal nem lesz lehetetlen a felkészülés, ha időben elkezdem.
Arról nem is beszélve, hogy szokni kell a stresszhelyzeteket. A tavalyi köztes vizsga már valami érettségihez hasonló dolog volt, de az előrehozott már felér egy rendes érettségivel, úgyhogy idő előtt megtapasztalhatom, mire kell számítanom a jövő évben.
Magának az érettséginek pedig pozitív érzelmekkel megyek neki, annak ellenére, hogy stresszhelyzetekben a teljesítőkészségem a béka popója alatt van… ideje, hogy megembereljem magam, mire oda jutok, hogy szembenézzek a rám váró zord világgal.
És, ha már zordság, meg érettség, meg miegymás… Előző hétvégén apának felvázoltam továbbtanulós terveimet és meg kell mondjam egyáltalán nem azt a reakciót kaptam, amit vártam.
Az, hogy 110%-os az itthoni támogatottság, az gyenge kifejezés.
Tény és való, hogy apa a közgazdász pályára szánt és B verziónak ott van az a lehetőség is, főleg, hogy oda, ahova én szeretnék menni, nehéz bejutni. (De nem lehetetlen és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy elsőre felvegyenek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre.)
És ez volt a nagy leleplezés helye. Igen, a Moholyra szeretnék felvételt nyerni, méghozzá textiltervezésre.
Általános iskolában kb. 4 éven keresztül tervezgettem ezt a fajta jövőt magamnak, 8-ban majdnem a Modell Divatiskolában kötöttem ki, aztán a sors mégsem ezt hozta nekem.
Azonban a károlyiban és a közgazdaság árnyékában elöltött évek során letisztult a kép és bizonyossá vált, hogy ez az, amit mindig is akartam.
Tervezni, alkotni, gazdagabbá tenni a környezetem…
Sosem tudtam magam elképzelni a kreatív világon kívül, mikor a divatot bedobozoltam, akkor is a művészet vonzott.
Ha pedig az A terv nem sikerül, apuval kieszeltünk egy nagyon furfangos B tervet is. De az A-nak már alapból sikerülnie kell, úgyhogy a B-t még csak megemlíteni is felesleges.
A Radnótis pofont pedig ideje egy életre elfelejteni. Sokkal fontosabb tapasztalatokat szereztem a károlyiban, mint amilyeneket ott szerezhettem volna, ez 100%.
Love & Rockets,
Sadie
(P.S.: merry drága, köszönöm a hozzászólásaidat, annyi érdekes és jó dolgot írsz, természetesen mindet elolvastam, de a reakcióidőm elég hosszú. Ígérem, ismét rászánom magam a válaszolgatásra!:) )
Mindenféle bevezetés nélkül…
*
*
*
Bloggernia kötelességeimmel nagyban el vagyok maradva, ami azért olyan óriási nagy probléma, mert tegnap ünnepelte a Sadie blog fennállásának 4. születésnapját!
A tegnapi napom nem úgy alakult, hogy erre tudtam volna különösebb figyelmet fordítani, így ez a feladat a mai napra szorult.
Hagyjuk is a további kifogásokat, csapjunk a húrok közé és jöjjön a szokásos pezsgődurrantás egy kis ömlengéssel átitatva.
4 teljes évvel ezelőtt kezdődött bloggerina karrierem a Sadie World névre hallgató blogomon, a blogspot.com tárhelyen.
A Sadielicious blog az előbb említett oldal kistestvére. A g-portál kicsit macerásabb, kevésbé kényelmes vagy átlátható, de sokkal igényesebb és változatosabb felületet nyújt nekem és ez által nektek is.
:)
Összességében tehát úgy gondolom megérte a felületváltás. A költözés persze nem csak a külsőségekre volt hatással, hanem a személyiségemre is. Mikor eldöntöttem, hogy otthagyom a régi tárhelyet, akkor úgy döntöttem megválok az akkori írásaim súlyától is és tiszta lappal kezdek neki a Sadielicious-nak.
Ezt a tervet pedig sikerre is vittem. Eleinte nem éppen úgy, ahogyan azt elterveztem, de mindennek ellenére is elégedett vagyok a végkifejlettel és azzal, ahol most tartok. Tartunk.
14 évesen kezdtem neki a blogolásnak… azóta sok minden történt. Felnőttem. És talán páran együtt tettük meg ezt a hosszú utat.
A négyes az egy nagy szám. Években mérve legalábbis mindenféleképpen. Így elhatároztam, hogy ez a szám jó pár változást vonz majd magával, amiket mind szépen és lassan, előbb vagy utóbb, ti is láthattok majd.
Az egyik legfontosabb változás a bejegyzések számát fogja pozitív irányba felhúzni.
Péntek- és szombat esténként általában találok némi szabadidőt, amit arra fogok használni, hogy előre legyártsak néhány bejegyzést vagy annak a vázlatát. Ezeket az írásokat pedig, amint időm engedi, folyamatosan post-olom majd a hét folyamán.
Nem ígérem, hogy ez a változás elsőre szembeötlő lesz de, majd szépen, lassacskán érzékelhető lesz ez is és emellett még rengeteg más is.
Ezekről egyelőre nem szeretnék beszélni. Ezt is csak azért árultam el, hogy tudjátok nem adtam én fel semmit sem, csak a tanulás most előkelőbb helyen áll, majdnem minden másnál.
Visszatérve az ünneplésre.
A blog 2008. január 28-án nyílt, a www.sadietisdale.blogspot.com címen.
A költözés 2009. szeptember 29-én történt.
A régi bloghoz fűződően statisztikai adatokat nem tudok megosztani veletek, azonban a Sadielicious-sal kapcsolatosan azonban tudok pár érdekességgel szolgálni számotokra.
2009. szeptember 29. óta, ezzel a bejegyzéssel együtt 296 bejegyzéssel mérgeztem az idegrendszereteket.
Összesen 20.119 látogatója volt az oldalnak és 17, privát bejegyzéseimre is kíváncsi, regisztrált felhasználót számlál az oldal.
Beteg vagyok, nyáladzom az ujjaim pedig nem úgy működnek, ahogyan azoknak kellene, úgyhogy remélem megbocsátjátok kevésbé hangulatosra sikeredett születésnapi bejegyzésem. :)
Tartsatok velem idén is és járjuk tovább együtt, kézen fogva az élet kacskaringós útját.
,,A mennybe vitt, de a poklot is láttam
Minden nap, míg ilyenné váltam…”
Love & Rockets,
Sadie
(P.S.: Hallgassátok meg a bejegyzés elején hallható nótát, megéri. Nemcsak a macskakaparásomon dob sokat, hanem a legborzasztóbb emberi hangulaton is.)
Megalakulásuk óta valószínűleg sosem emlegették annyian a SOPA, illetve a PIPA nevű szervezeteket, mint az elmúlt hetekben.
Óriási a botrány ugyanis az internetes világban, ami világszerte, minden internetes felhasználót érint.
A jelenség az Egyesült Államokban ütötte fel a fejét, de tekintve, hogy egy igen befolyásos hatalomról beszélünk, már a napokba lezajlott intézkedések is megnehezítették minden felhasználó életét.
Írhatnánk pro és kontra listát, beszélhetnénk szerzői jogvédelemről és álszenteskedhetnénk oldalakon keresztül, de az a legegyszerűbb és legeredményesebb, ha hétköznapi, 18 éves fiatalként osztom meg nézőpontomat veletek, a kialakult helyzetről.
Biztos akadnak néhányan, akik nem tudják, miről beszélek, így röviden és tömören felvázolom a helyzetet.
A fentebb említett két, nagybetűs szervezet az ’illegális letöltések’ ellen alakult. Céluk minden egyes olyan oldal megsemmisítése, amely visszaél a szerzői jogokkal.
Sután megfogalmazva: nem akarják, hogy az emberek bármit is le tudjanak tölteni az internetről.
Mi a magyarázat?
Megvédeni az Amerika tulajdonában álló fejlesztéseket, eszközöket és minden általuk készített és forgalmazott médiumot.
Aha. Meg ellehetetleníteni az internetes társadalom életét.
Azt a részét értem én a dolgoknak, hogy egy-egy előadóművész, esetleg egy stúdió dollármilliókat is veszíthet az effajta letöltéseknek hála. De Amerikában ez nem pénz.
Ennek ellenére mondhatni mókás módon próbálják elhitetni az amerikaiakkal, hogy ez közérdek.
Szerintem meg pénz, pénz, pénz. A legnagyobb kuruzslók pont, hogy ezek a szerzői jogvédelem címen működő egyesületek.
Előhozakodni azzal, hogy van olyan, aki ezek nélkül a letöltések nélkül is elégedett internet felhasználó, álszentség.
Mutassanak nekem egyetlen olyan embert, aki még sosem töltött le egyetlen zenét, ne adj isten filmet az internetről.
Nem értem, hogy a 21. században miért okoz ez ekkora problémát?
Ennyire ráérnek a SOPA és a PIPA emberei? Mi lenne, ha orvos csoportot vagy bolygónk megmentésére szolgáló egyesületet hoztak volna létre?
Foglalkozni olyan globális problémákkal, mint a halálos és gyógyíthatatlan betegségek, az éhezés, a kényszerprostitúció… ezek a világ nagy problémái, nem azok, hogy a megjelenés előtt két nappal felkerül (mittudomén) Adam Lambert második albuma a világhálóra. Nyilván sértő és bosszantó az előadó és a háttérben dolgozó csapat számára, de vannak ennél súlyosabb dolgok is a világban. Úgy tűnik, azonban a korrupt Amerikában ez nem számít.
Az internetes letöltések beszüntetése úgy vélem korunkban már veszett fejsze nyele, kétlem, hogy az amerikaiak hátradőlve tűrik majd azt, amit velük művelnek. Előbb vagy utóbb el fog mérgesedni a helyzet és lesz majd pusztítás, rombolás, legalábbis a fiatalabb korosztály heves vérmérsékletét és rajongói lázát tekintve.
Arról nem is beszélve, hogy ha ezek mögött a szerverek mögött álló emberek bűnözők, akkor mik vagyunk mi, a letöltésekkel élő emberek?
Elvileg minden egyes internetről letöltött fájlt, letöltés után 24 órával el kellene távolítani, máskülönben bűncselekményt követünk el.
Ki az, aki ezt valaha betartotta? Akkor mindannyian törvénysértők vagyunk és mindannyiunknak börtönben lenne a helye?
Értem én, hogy rengeteg pénz folyt be az úgynevezett kalózok zsebébe mondhatni illegálisan, de inkább kerüljön okos, leleményes emberekhez ez a pénz, mint olyanokhoz, akik emberek életével játszadoznak. Előbb küldenék pénzzel teli bőröndöt a Megaupload embereinek, mint a SOPA-nak vagy a PIPA-nak. Már, ha még létezne az oldal.
Egy szó, mint száz, a helyzet felháborító, gusztustalan és képmutató. Ahelyett, hogy előre haladnánk, visszafelé lépdelünk és olyan dolgokat élünk meg, amelyekről korábban még csak álmodni sem mertünk.
A legrosszabb az egészben, hogy a hadjáratnak még korán sincs vége.
Pletykálnak a Facebook-ról, a twitter-ről, a YouTube-ról, a tumblr-ről… ha ezeknek az oldalaknak is vége, kérdem én: Mi marad az internetes társadalomnak?
FanFiction.net?
Szeretem, imádom, de nem villanyoz fel a gondolat, hogy a sötétben ülve, másra se legyek képes, csak a fehér alapon, fekete betűkből álló, írói képzelgéseket olvasni.
Kijelenteni pedig, hogy internet nélkül sem áll meg a világ, a pampogás pedig felesleges, önámítás és befásultság.
Blöeblöeblöe.
Túl vagyok egy teljes féléven a suliban.
OhMyEffin’Gaga!
Néha mikor belegondolok abba, hogy ez az utolsó előtti évem kicsit összerándul a gyomrom. Tekintve mennyire bizonytalan jövő előtt állunk, néha úgy érzem helyzetem kilátástalan és akármilyen célt tűzhetek ki magam elé, úgysem engedi majd ez az ország, hogy egyetlen önerőből sikeres és boldog felnőtt is kikerüljön a mi generációnkból.
Annyi mindent elvettek már tőlünk, (és nyilván még sok mindenki mástól is, de tekintve, hogy én ebbe a rétegbe tartozom, én ezt tapasztalom a saját bőrömön) nem tudom ezek után honnan akar bárki is jó pénzt előteremteni belőlünk, mikor, ha ebben az ütemben folytatódnak a dolgok, akkor már abban sem nagyon bízhatunk, hogy az esetleges, egyetem, főiskola után lesz egyáltalán lehetőségünk elhelyezkedni a nagy világban.
Mostanában gyakran gondolkodom el ilyesfajta dolgokon és sajnos nem is tehet másként az ember, hiszen egyre inkább kiéleződik a helyzet, hirtelen minden esemény 360°-os fordulatot vett és nagyon ideje sincs lereagálni az embernek a körülötte történteket.
Meg vagyok rémülve.
Arról nem is beszélve, hogy nem akarom átélni ugyanazt, amit több mint 3 évvel ezelőtt már megtapasztaltam… örök kudarcom, hogy nem kerültem be a Radnótiba és, hogy ez által egy olyan iskolában kell 5 évet (már csak másfelet) senyvednem, ahová nemhogy nem akartam járni, de még csak nem is olyan szakmára készít fel, ami engem érdekel.
Megpróbálok pár perc erejéig elfeledkezni a sötét jövőről és inkább másfelé terelni a bejegyzést, tekintve, hogy bloggerina énem még mindig téli álomban leledzik.
*
Előzőhét szombaton az esz meg a bí újra felforgatta a nagyvárost. :)
Bár szombaton 8kor felkelni hatalmas vétek, barátném kedvéért még erre az áldozatra is készen voltam.
Az időjárás ez alkalommal is ellenünk volt. Mikor kesziről elindultam szállingózott a hó, majd mire a Keletibe értem már sütött a nap. A pályaudvart már esőben hagytuk el, ebéd közben pedig óriási hóvihar örvendeztetett meg.
Szeszélyes egy szombat volt, az már biztos. A nap tanulsága annyi volt, hogy nem mi igazodunk az időjáráshoz, hanem inkább az időjárás az, ami igazodik ellenünk.
Ennek ellenére csodánylatos napot töltöttünk el Brigimmel, várom az áprilist, no meg a folytatást…
A sorsnak pedig nyomdafestéket nem tűrő szavak katyvaszát küldöm szeretettel… -.-
A vasárnapi nap folyamán nincs 2 hetes, SZTK keretes szemüvegem is megsínylette szerény hatvanvalahány kilómat, mikor sikeresen ráültem ezzel pedig egyelőre helyrehozhatatlannak tűnő kárt tettem a szerkezetében. Hordhatónak hordható, csak kicsit féloldalas.
Itthon még nem mertem elmondani, elég a félévi bizonyítványom heti csapásnak, aztán majd hétvégéig már csak kihúzom valahogy ezzel is.
Mindenki vigyázzon a szemére, mert a szemüvegek kész vagyont zabálnak fel…
Még, ami érdekes lehet, hogy tegnap drága és egyetlen Olivér barátom elhatározta, hogy kineveli belőlem a hó elleni anti érzelmeim. A feltevés az volt, hogyha egyszer felkészülten vágódok nemesebbik felemre a hóban, akkor többé nem fogok félni attól, hogy elesek. Így addig gáncsolgatott a buszmegállótól hazafelé vezető 50 méteren, míg el nem vágódtam. És meg kell, mondjam, az elmélet NAGYON téves volt.
A végére egy szaftosnak egyáltalán nem nevezhető, de lelkivilágomnak nem kedves rövidke ténymegállapítást tartogattam, ami kb. annyi, hogy bár azt hinnénk másokat ignorálni nehéz, holott az az igazán nehéz, ha minket ignorálnak.
Nem tudom miért és hogyan, de egyik pillanatról a másikra, a tündérkézésből Andrejázás lett és bármennyire apró is ez a változás, azért bántja piciny lelkem… hiányzik… ami volt.
Naaaaaaaaaa, mindegy.
A hajam még mindig rózsaszín, ma kaptam érte pár kedvesnek nem mondható szót ex gazdaságtanáromtól.
De a jó hír az, hogy kb. annyira zavart, mintha azt mondta volna ’Jóreggetl!’. Megéltük, hogy 3 és fél év után már nem csak magammal, hanem drága barátaimmal is képesek vagyunk olyan minket érintő, régebben még tragédiaként megélt dolgokon is halál nyugodtan elpoénkodni, mint az elvileg szánalmas megjelenésünk vagy az odavisszajobbrabalraszétmegössze pletykált eseménytelen kis életünk.
Kívánom mindenkinek, hogy részesüljön ebben a mámorban.
Ha ebben pedig nincsen lehetősége, akkor, íme, egy másfajta mámor, ami van olyan jó, mint az imént említett.
Kezdek letenni arról, hogy a reménytelenből valami remény teljeset varázsoljak. Már nem lényeg. Másfél év és végre vége.
Aztán majd előbb vagy utóbb mindenki megkapja majd azt, ami neki jár. Utóbbi időben rengeteg példát láttam már erre az én kis szerény világomban is, úgyhogy számomra még van remény, a többi flegma rém pedig azt kezd magával, amit csak akar.
Régen megfogadtam már, hogy nem foglalkozom olyannal, aki nem érdemli meg. Mostantól ideje ehhez a kijelentéshez tartanom is magam.
Van a flegma rémek szélesebb köre, melybe többek között olyan kedves egyedek tartoznak, mint a ’dívák’, akik életem legnagyobb megkeserítői voltak az elmúlt években, de már rájuk is immunis vagyok, hála a nagyobb dózisban kapott gyötréseknek.
Aztán van egy nagy flegma rém, aki barátellenség módjára húz hasznot belőlem akkor, amikor csak kedve tartja. Tolerancia ide vagy oda, van mikor az embernek elege lesz és mindenféle nagyobb balhé és színpadias egymásnak feszülés helyett az ignorációt fogadja legjobb barátjának.
Soha nem szerettem, ha úgy csattant rajtam az ostor, hogy én azt nem érdemeltem meg. Ennek ellenére az utóbbi időben folyamatosan ez folyt, nekem meg nagyon elegem lett.
A harmadik összetevője az egész történetnek pedig mindössze annyi, hogy nem erőlködöm feleslegesen és próbálok meg jó képet vágni olyan embereknek, akik bántanak. Lehet, hogy nem szándékosan, de, ha más kevésbé tiszteletteljes ember emberi bánásmódban részesül úgy gondoltam én is elvárhatok valami ilyesmit. Tévedtem.
Nem gond, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.
Nem is rágom magam ezen tovább, értek én a szóból.
Ezek ellenére is minden rendben az én kis világomban.
Az ilyen dolgok már nem vágnak annyira földhöz, mint annak idején. Nem tudom, mennyit fogok még hálálkodni az elmúlt évekért, amik ennyire erőssé és céltudatossá tettek.
Sajnálom, hogy sokan elesnek harc közben és nem jutnak el a végstádiumig, ahonnan a dolgok sokkal tisztábbak, ahol minden sokkal világosabb és, ahonnan minden fölé képes emelkedni az űzött vad. Pedig ezt mindenki megérdemelné, aki valaha az iskolai terror áldozatává vált.
Evezzünk kicsit békésebb vizekre.
Tegnap – betartva a szent pénteki hagyományt – ismét a nagyváros plázáinak szenteltem a délutánom, tekintve, hogy a tömegközlekedési eszközökön fellelhető tömegnyomort a hétköznap utolsó napjára már képtelen vagyok elviselni.
Mindamellett, hogy a vásárlásmániám határtalan és elvileg kompenzálni akarok valamit ezzel a kényszeres cselekvéssorozattal, sokkal több van az egész mögött.
Járni a nagy plázákat, nézegetve a csodásabbnál csodásabb kirakatokat…
Szeretem azt az érzést, ami elönt akkor, mikor belépek egyik, másik ajtaján. Általában egyedül megyek, – legalábbis mikor vásárlási szándékom erős – hiszen akkor a legfesztelenebb az egész. Nincs senki, akit lefárasztok a próbafülkében töltött hosszú-hosszú próbálási rituáléval, nincs akinek tartania kellene a dolgaimat vagy el kellene viselnie a vásárlás közben adódó kríziseimet.
Szóval, ha egyedül megyek, akkor csak én és a gondolataim maradunk kettecskén. Péntekenként időm és lehetőségem nyílik összegezni a héten történteket, elrágódni a rágódnivaló történteken, a búsulnivalók közben beülni egy kávézóba és egy finom habos csoda mellett engedni az endorfinnak, hogy tegye a dolgát.
A sok idegen ember között pedig lehetek elveszett vagy önfeledt. Ez mind az adott hangulatomon múlik.
Szeretem ezeket a pénteki kikapcsolódásokat. Engem ez tesz boldoggá, nem tehetek róla.
Közléskényszerem eddig tartott. :)
Reméljük idén erre többször is lesz még példa és aktívabb blogger leszek, mint az előző évben.
Szeretek írni.
És olyan bölcsnek hinni magam, amilyen valószínűleg sosem leszek.
Az alábbi videóban szereplő énekes azonban nagyon is az. Mármint bölcs.
(néha a blog csak regisztrációval érhető el, személyes, jellembeli problémák miatt... ha olykor nem bírod ki nélkülem regisztrálj, ha annyira azért mégsem érdekellek, akkor várj 1-2 hetet, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba...)
Kedvenc Idézetem
,,I'm not going to change the way I look or the way I feel to conform to anything. I've always been a freak. So I've been a freak all my life and I have to live with that, you know. I'm one of those people."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Archívum - 2012.
Friss hozzászólások